Az életünkben vannak olyan pillanatok, amikor minden sötétebbnek látszik. Nem látjuk a kiutat, pedig ott van. Elzárjuk magunkat minden felemelő érzéstől, lezárjuk magunkat minden kívülről jövő segítség elől. És akkor egyszer csak egy fénysugár jelenik meg, a szeretet ereje áthatol minden falon, lehet az akármilyen magas, vastag – védekezhetünk ellene akármennyire is akarunk, de a végén elér hozzánk, felnyitva a páncélunkat és újra felemelve bennünket a földről.

Egy szerettünk elvesztése is ilyen pillanat. Amikor nem látjuk, hogy hol a fény. Nem látjuk a következő lépést. És aztán egyszer csak – napok, hetek, hónapok, évek elteltével – rájövünk, hogy a fény nem hunyt ki, nem tűnt el, csak mi lehunytuk a szemünket, elfordítottuk a tekintetünket, mert nem láttuk érdemesnek látni a fényt.

Pedig a fény mindig megillet minket.

A fény a miénk.

A fény az, ami mindig végigkíséri az utunkat, indulhatunk bármerre, lehet az út bármilyen rögös vagy éppen sima.

Ez a fény a szeretet.

Szeretet mások felé, másoktól felénk, de ami igazán fontos, önmagunk szeretete. Egy szerettünk elvesztése nem jelenti azt, hogy most már nincs szeretet. Van. Mindig is lesz! A szeretteink megmutatják azt, hogy ők hogyan szeretnek/szerettek minket, és megmutatják azt, hogy mi hogyan szerethetünk. Ez a szeretet nem ér véget a másik elvesztésével, még akkor sem, amikor akkor és abban a pillanatban úgy érezzük.  A szeretet felé megmarad és ő – aki már nincs velünk – bennünk hagyta azt a szeretetet, amit csak ő tudott nekünk megadni. Ezt senki nem veheti el tőlünk. Ez a fény tovább ég bennünk, mutatja az utat és idővel beleolvadva önmagunk szeretetébe még csodásabb magasságokba emel minket.